A váratlan események le tudják dönteni az embert a lábáról, és míg egyesek tartósan padlót fognak, mások talpra állnak és továbbmennek, mert nem tekintik végérvényesnek a vereséget. Mintha csak azt mondanák magukról: „Én sosem vagyok lent: vagy fent vagyok vagy éppen felkelőben!” Az élet minden történésére úgy tekintenek, mint amiből tanulni lehet.

Ha elveszíted egy szerettedet, az szívszaggató lehet, de egyben arra is ráébreszthet, hogy életed minden napját maradéktalanul meg kell élned. Az állásod elvesztése súlyos traumával járhat, de olyan képességeket és adottságokat is a felszínre hozhat benned, amelyek létezéséről addig nem is tudtál. Ha egy rossz szokás leküzdésével kínlódsz, talán át fogod írni miatta a fontossági sorrendedet, és egészséges szokásokat alakítasz ki.

A legrosszabbra úgy készülhetsz fel, hogy előre félreteszel pénzt a vészhelyzetekre; nem hagyod elévülni, hanem naprakészen tartod a tudásodat; és ápolod a kapcsolataidat, hogy ha segítségre szorulnál, legyen, aki hajlandó felvenni neked a telefont. Olyan ez, mint amikor pótkereket és szerszámokat tartasz az autó csomagtartójában defekt esetére. Reméled, hogy sohasem lesz rájuk szükséged, de azonnal kéznél vannak, ha mégis kátyúba futnál.

Ezeknél is fontosabb azonban, hogy mindig jó kapcsolatban légy Istennel: „Az Úr irányítja annak az embernek a lépteit, akinek az útja tetszik neki. Ha elesik is, nem marad fekve, mert az Úr kézen fogja” (Zsoltárok 37:23–24).