Jézus beszélt egy pásztorról, akinek száz juha volt. Amikor egy elveszett közülük, a pásztor otthagyta a kilencvenkilencet az akolban, és addig kereste azt az egyetlen elveszett bárányt, amíg meg nem találta. Aztán a vállára vette és örvendezve hazavitte. Egy jó pásztor nemcsak a bárányok némelyikével vagy többségével törődik, hanem mindegyikükkel. Ez akkor látszik meg a leginkább, amikor elvész közülük egy.

Van egy történet, miszerint egy kislány egyszer elkóborolt az erdőben és eltévedt. Ahogy leszállt az éjszaka, félelem fogta el. Addig sírt és kiabált, míg kimerülten a földre nem rogyott, és el nem nyomta az álom. Apja órákon át kereste, hangja már rekedt volt a kiabálástól, míg végül egy füves területen talált rá alvó gyermekére. Amint meglátta, nagyot kiáltott és odafutott hozzá, mire a kislány felkelt, apja karjába ugrott, átölelte és így szólt: „Úgy örülök, apa, hogy megtaláltalak!” Rólunk szól ez a történet. Nem mi találjuk meg Jézust, hanem ő talál meg minket, és azért talál ránk, mert egyre csak keres.

Jézus ezekkel a szavakkal zárta példázatát: „Mondom nektek, hogy… egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre” (Lukács 15:7). Valahányszor megkerül egy elveszett ember, a menny ünnepel.

„Ennyire fontos vagyok az Úrnak?” – kérdezed. Igen, ennyire. Ahogy a pásztor otthagyta kilencvenkilenc bárányát, hogy megkeresse azt az egyet, amelyik elveszett, annyira szeret téged is Jézus, és meghalt, hogy megmentsen. Jöjj hát hozzá még ma!