Dávidot felkenték Izráel királyává, majd legyőzte a filiszteusokat és visszafoglalta Siont. Visszaviszi Jeruzsálembe a szövetség ládáját, annak legfőbb jelképét, hogy Isten a népe között lakozik. Miután évekig nélküle kellett élniük, már a puszta látványa is túláradó örömmel töltötte el Dávidot – olyannyira, hogy királyi köntösét levetve, vászonruhában önfeledt táncba kezdett.

Ha téged is lelkesedés tölt el Istennel kapcsolatban, ne várd, hogy mindenki veled együtt lelkesedik vagy megért majd téged. Dávid felesége, Míkal sem tudott együtt örülni Dáviddal. Két dolgot mond róla a Biblia:

1. „De Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr ládája Dávid városába ért, és látta, ahogy Dávid király ugrálva táncol az Úr színe előtt, ezért szívből megvetette őt.” (16. v.)
2. „Ezért nem lett gyermeke Míkalnak, Saul leányának holta napjáig.” (23. v.)

Istent imádni ostobaságnak tűnhet: olyasvalakinek énekel az ember, akit nem lát; olyasvalakihez emeli fel a kezét, akit nem tud megérinteni. Vagy – amint Dávid is tette – nem királyi méltósággal és illendőséggel cselekszik.

„Akik nem hallják a zenét, őrültnek hiszik azt, aki táncol rá” – tartja a régi közmondás. Erről szól ez a történet is. Dávid hallja a zenét és önfeledten imádja Istent. Míkal nem így tesz, s ezért lemondhat arról, amire a legjobban vágyik. Vigyázz, nehogy elmenj a lényeg mellett, ami a következő: ha a kritikusokat és a szkeptikusokat figyelmen kívül hagyva, teljes szívedből imádod Istent, kivirágzik a lelked, ám ha nem, akkor lelkileg meddővé válsz.