Egy ismert lelkipásztor nem mindennapi őszinteséggel ezt mondta: „Az imádsággal küzdök a legtöbbet… Nehéz következetes imaéletet élnem, és időnként különösen nehéz kitartanom az abbéli meggyőződésem mellett, hogy használ is valamit.” A legtöbbünk számára nem jön csak úgy magától az imádkozás. Tudjuk, hogy dialógusnak kellene lennie, de gyakran monológnak érezzük. Nincs rosszabb, mint olyasvalakihez beszélni, aki nem szól vissza. Bár nem szívesen valljuk be, sokszor ez a kérdés foglalkoztat bennünket az imádsággal kapcsolatban: „Hogy imádkozzak úgy, hogy megadja Isten, amit kérek?” Megkérdezték egyszer egy kisfiútól, hogy szokott-e minden este imádkozni, mire így felelt: „Nem, mert van, amikor semmire sincs szükségem.”

Az imádságban nem az a lényeg, hogy milyen szavakat használsz vagy hogy milyen hosszan imádkozol. Az imádkozás az ismerkedésről, a kapcsolatépítésről szól. Amikor valami mondandód van valakinek, kezdheted így: „Keressünk egy helyet, ahol beszélhetünk!” Biztosítani akarod, hogy a másik meghallja, amit mondasz, és hogy te is meghalld, amit a másik mond. Isten hangját is úgy hallhatod a leginkább, ha kizárod a külvilág zajait. Ezzel azt is megmutatod Istennek, hogy komolyan veszed a kapcsolatotokat. „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen” (Zsoltárok 91:1) – mondta a zsoltáros. Neked van-e „rejteked”, ahol egyedül lehetsz Istennel? Bárhol legyen is, mindenképpen szükséged van egy helyre, ahová elvonulhatsz és osztatlan figyelmet szentelhetsz Istennek.