Egyik nap, amikor Charles Colson háromszáz rabnak készült prédikálni a San Quentin börtönben, kijárási tilalmat rendeltek el, és a rabok többségének a cellájában kellett maradnia. Colson úgy döntött, hogy bár csak néhány főnek engedélyezték az istentiszteleten való részvételt, nekik is elmondja a teljes üzenetet, amellyel készült. Később, amikor kifejezte csalódottságát amiatt, hogy a megbeszélt háromszáz fő nem lehetett jelen, a börtön munkatársai közölték vele: „Videóra vettük az üzenetedet és többször is le fogjuk játszani mind a kétezerkétszáz rabnak.” Mi lett volna, ha Colson enged a csalódottságának és mindössze egy rövid áhítatot tart ahelyett, hogy az elejétől a végéig elmondta volna az evangéliumot? Akkor több mint kétezer rab nem hallhatta volna az örömhírt!

Adódhat olyan alkalom, amikor egyedül te szólhatsz Isten nevében. Vajon hűséges leszel-e abban a pillanatban? Amikor Isten hív, hogy tégy meg érte valamit, akkor te vagy a világon a legfontosabb ember a számára, de az üzenet még az üzenet közvetítőjénél is fontosabb. Pál ezt írja: „Szolgák [vagyunk] csupán, akik által hívőkké lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet és aki öntöz: egyek, és mindegyik a maga jutalmát kapja majd fáradozásához méltóan” (5–8. v.).